Összetett rétegek – Adam Pendleton Black Dada képeiről
Volt szerencsém Bécsbe látogatni egy buszos kirándulással, ahol a kollégák és a diákok a Kunsthistorisen Múzeumba vették az irányt, míg kísérőmmel a múzeumi negyedbe, a Museums Quartierbe tartottunk. Kortárs kiállítások után vágyódtunk, így a Mumokba mentünk először, ahol a földszinten Adam Pendleton, Blackness, White, and Light című kiállításának nagyméretű művei függtek a hatalmas, szinte steril térben. Egyből elfogott a rajongás, mert grafikusként lenyűgöznek a monokróm, vagy csak kevés színnel operáló képek. Nem sokkal később azért megszólalt bennem az elemző alkotó is, felmerült bennem egy – mint később kiderült, szinte megfejthetetlen – kérdés: de hogyan készültek Pendleton képei?
A képek első látásra a graffitikultúra rendezetlen, gazdagon összefújkált, inkább horror vacui felületeire emlékeztettek. Mind láttunk már a környezetünkben olyan épületet, ahol a graffiti néha jó, de többségében rossz megoldásai teljesen beterítik a falat, nem hagyva ezzel egy apró kis ürességet sem. A kiállított műveken azonnal érezhető volt, hogy ebből a giccstől sem mentes vizuális világból merít az alkotó, de mivel ezt nem a színekkel, hanem felületekkel, szórósprayhatású foltokkal, gesztusokkal teszi, ezért sokkal elegánsabb összhatást eredményezett.
Közelebb lépve a majdnem két és fél méteres művekhez rá kellett jönnöm, hogy nem akrilsprayjel lett fújva ez a sok izgalmas szürke-fekete átmenet, folt és erős gesztus, hanem bizony nyomtatott felületek rétegződnek egymásra a feszített kereteken. Designeri gondolkodást, pontos és igényes tervezői kvalitást érezni a művekben. Az elegáns, feszített képszélek hibátlansága miatt – miközben a néző könnyen asszociálhat valamilyen luxussportkocsira vagy designer táskára – végig azon gondolkodtam, hogy ekkora méretben hogyan lehetséges ez egyáltalán. A festékrétegek tükörsimák, sehol egy egyenetlen gesztus vagy véletlenszerű ecsetvonás, ráadásul a sötét foltokat is tisztán takarják a világosabb színek. Háttéranyag nélkül próbáltuk megfejteni a technikát. Szitanyomásra tippeltünk, később arra jutottam, ez akkor is lehetetlen…
Több hasonlóan készült kép megtekintése után egyre biztosabb voltam abban, hogy ennyire pontosan nem lehetséges a vászonra történő szitanyomtatás, valamint az elkészült nyomat képkeretre való feszítése. Tűpontosság minden képen, egyenletesen feszül a vászon. Sehol egy hiba, vagy egy-egy milliméteres elcsúszás a nyomatszél és a keret széle között. Digitális direktnyomásra tippeltem ezután, mert hátha fentről nyomtatja a festéket közvetlenül egy kész, feszített vászonra egy nyomófej – a pontosság így érthető lenne. De mégis volt egy szemmel látható vastagsága a festékrétegeknek, amit a digitális nyomdatechnika így nem képes vertikálisan „fröcskölni”. Vagy ha mégis, akkor hogyan jutottak eme New york-i művész képei Bécsbe? A feszítés és az installálás gyakran az adott kiállítótérben történik megkönnyítve ezzel a logisztikát. Tehát, amit az USA-ban már megalkotott, azt fel kell tekerni, Európába átszállítani, majd a Mumokban újra felfeszíteni. Ha így történt, akkor le a kalappal a kiállításrendezők munkája előtt is!
Végül kiderült, hogy a nagy méretű művek valóban szitanyomással készültek. Ezek a monumentális printek jó példák arra, hogy bizonyos vizuális megoldások, például a tükörsima festékrétegek csak ezzel a technikával valósíthatóak meg. Egyelőre legalábbis, mert a nyomdatechnológia folyamatos fejlődésen megy át. Gyakran teszik fel a kérdést, miszerint a szitanyomás egy sokszorosító technika, akkor miért nem arra használják? Miért nem készít Pendleton sem egyszerre többet, akár százat? Megtehetné, de nála nem a sokszorozás a vezérgondolat, hanem a lépték és a grafika tűpontosan megjelenő lenyomata. A festékpermettel készített betűket, fújt foltokat direkt is rávihette volna vásznára, viszont éppen a technika megválasztása teszi különlegessé a képeket.
Bárhogyan is nézzük, a Black Dada képek Pendleton filozófiájának összefoglalója. A feszültség többféle különbözőségből fakad, egyfelől ott az absztrakció és az olvashatóság jól komponált ellentéte, másfelől az eddig fejtegetett elegancia találkozása az utcai művészettel. A WE ARE NOT többször előforduló szófordulat, mellyel a művész kifejezi, hogy nem része a rendszernek, de ez sem olyan egyszerű, mint az elsőre tűnik. A rendszeren kívüliség már-már elvárt eleme lehet a művészidentitásnak, de Pendleton afroamerikai származása, az elmúlt évek aktivista fordulatai és a Black Lives Matter összefüggésében tényleg többről beszélhetünk, mint alkotói lázadásról. Olyan összetett rétegekről, mint a társadalmi különbségek, az elnyomás árnyalatai, a múlt és a jövő.
_A kiállítás 2024. jauár 7-ig megtekinthető
_Gollowitzer Szabina a Design Campus oktatója, a PTE doktori képzés hallgatója
_Szabina legutóbbi kiállításáról ITT olvashattok bővebben
