DesignerblogKépzőművészként Rómából – No.2.

Képzőművészként Rómából – No.2.

Amennyire az itt eltöltött idő alatt meg tudtam ítélni, Rómában a dolgok finoman szólva nem éppen úgy mennek ahogy írva van. Gondolok itt például a közlekedési szabályokra, vagy a nyitvatartásokra.

Nagyon szerettem volna megnézni Bernini: Szent Teréz extázisa című szobrát, amely a Santa Maria della Vittoria templom Cornaro kápolnájában helyeztek el, de hiába futottam neki kétszer is, a kis templom kapuit mindkét alkalommal zárva találtam. Másodszorra ugyan már a táblán szereplő „sziesztán kívüli” időben érkeztem, de csak a többi, hozzám hasonlóan csalódott látogatót találtam.

(Egy rejtélyes kulcscsomó ugyan fityegett a kapun felakasztva, de hozzáillő zár híján nem tudtuk értelmezni, úgyhogy a szobor helyett most erről csatolok egy fotót.)

Csüggedésre azonban nincs ok egy ilyen városban, ahol annyi a látnivaló, hogy könnyű a túlbuzgó turista csapdájába esni, aki mindent ki akar pipálni. Szerencsére egy hónap azért a legfontosabbakra elég volt: egyszer a templomok, másszor a paloták, múzeumok voltak napirenden, részben tervezetten, részben esetlegesen. Nagyon hangsúlyos, hogy az intézményi jellemzők Rómában mennyire összemosódnak. Egy idő után az ember szinte keresztet akar vetni a képtárban, vagy a zsebébe kell nyúlnia a templomban. Caravaggio festményeit a Santa Maria del Popoloban úgy lehet csak látni, ha két eurót bedobunk egy gépezetbe, és ezután felkapcsolódik a kápolnában a villany. (Nálam nem kapcsolódott fel, úgyhogy a templomszolga kiszedte az érmét, aztán kinyitott egy kis szekrényt a falban, matatott benne, minekutána vagy három percig csodálhattam a képeket.) Kilencszáz körülire becsülik az itteni templomok számát – pontos adatot egyelőre nem találtam,- de ez nagyjából azt jelenti, hogy a belvárosban átlagosan minden sarokra jut vagy három, és valahonnan előbb-utóbb megszólalnak a harangok. A négy fő pápai székesegyház közül a második legnagyobb a Falakon kívüli Szent Pál nevét onnan kapta, hogy a régi városfalakon kívülre építették, oda ahol Szent Pál apostol sírját tudni vélték. Az eredeti épület azonban 1823-ban leégett, így a mostani egy 19. században Piranesi feljegyzései alapján épült újra.

A Szent Kelemen bazilika egy kisebb, háromszintes épület, ami történeti szempontból egészen kiemelkedő. A mai templom és a hatalmasi székesegyházakat megszégyenítő díszítései a tizenkettedik században kapták mostani formájukat az alatta lévő szinten elhelyezkedő negyedik századi bazilika feltöltése után. Ez utóbbinak viszont első századbeli, Nero idején elpusztult házak romjai adták az alapot, és ha lemegy az ember két szintet a pincében, tényleg ott vannak azok az ókori kövek. Az ilyen élmények után mindig olyan érzés fogott el, hogy Rómában a reneszánsz szinte újnak számít, nem beszélve a barokkról. A Szent Péter Bazilika pápai oltára fölé harminc méterrel magasodó bronz baldachin (ismét csak Gian Lorenzo Berninitől) a katakombák falába karcolt kis harmadik vagy negyedik századi ókeresztény graffitikhez képest modernkori vívmány. Michelangelo Buonarroti népére mérges Mózese pedig, – amely eredetileg II. Gyula pápa síremlékéhez készült 1513 és 1515 között, de végül a San Pietro in Vincoli nevű templomban kapott helyet – engem egy kicsit emlékeztet Rodin Gondolkodójára, bár az összehasonlítás talán elhamarkodott, és az utóbbi, attól tartok, nem jönne ki jól belőle.

Mindegy tehát, hogy palazzo vagy kápolna, az egész Róma egy óriási szentéllyé olvadt össze a képzeletemben, ahol az egyszerű halandó levett kalappal közvetlen közelről ámuldozhat mindenen ami halhatatlan, feltéve ha beengedik.